A ​költő szókincse legfeljebb bővebb, de nem különbözik másokétól. Mi teszi akkor hát a költőt? A füle, mellyel dallamot, ritmust hall meg a szavakban? A szeme, mely képekben, szerkezetekben érzékeli az érzelmet és a gondolatot? A költészet elemi titka ez, hiába keresik rá a választ a költészet kezdetei óta a költők és esztéták. Bizonyára e titokzatosság is hozzájárul ahhoz, hogy élénk érdeklődés övezi a műhelynaplókat vagy a költők önfeledt feljegyzéseit, melyekből – ha az nem is derül ki, hogyan lesz költő a költő – kiderül, hogyan lát, hogyan gondolkozik, hogyan érzékel. Károlyi Amy a műhelynapló műfaját nemesítette meg e kötetben, új műfajt hozva létre: lírai kollázst, a szemlélődő, tűnődő, olvasó, verstöredékeket dúdolgató költő tudatának apró szenzációit rögzítve. A téli, tavaszi, őszi kert eseményeit leste el, ismerősök és ismeretlenek, élő és halott barátok szavait hallgatta ki, a magyar nyelv szavait ízlelgette, a magyar műveltség több évszázados történetének lapjait forgatta figyelmesen, mint lomos fiókokat, felbolygatta személyes emlékeit – s amit meglátott a kertben, amit meghallott a szavakban, óvatos kézzel kiemelte a felejtésből vagy a közönyös mindennapokból, hogy e gesztus által a részletek elnyerjék valódi jelentőségüket: valódi jelentésüket.

A borító-, kötésterv és tipográfia Szántó Tibor munkája.
Az utolsólapon tulajdonosi bélyegzéssel