Az 1850-es évektől kezdve két vagy három évtizeden át a levert szabadságharc menekült "hívei" - katonatisztek, orvosok, mérnökök stb. - alakították ki és határozták meg a Kossuth felhívásának szellemében szerveződő emigrációs központok szellemi arculatát; a szerző - a Romániai Magyar Szó, majd az Előre bukaresti szerkesztőségének egykori munkatársa - a bukaresti magyarság emigrációs tevékenységét foglalja össze öt korabeli emlékirat alapján.

A kötetben bemutatott öt emlékíró - Koós Ferenc református lelkész, Veress Sándor mérnök, Veress Ferenc gazdatiszt, Fialla Lajos és Oroszhegyi Józsa orvosok - munkásságát a történelmi kényszer emelte ki az emlékírás műfajának 19. századi magyar művelői közül. A szerző bevezetésében felvázolja a korszak politikai-kulturális hátterét, bemutatja Bukarestet az ott élő szórványmagyarság szemszögéből, így körvonalazva azt a történelmi közeget, amelyben a Kossuth-emigráció tevékenysége kibontakozhatott. Az emlékírókról nemcsak pontos életrajzot közöl, de összegzi "küldetéses" munkásságuk indítékát, célját is: egyrészt saját élményeik alapján megörökíteni a szabadságharc eseményeit az utókor számára; másrészt megkeresni azokat az eszközöket, amelyek segítségével meg lehet őrizni az anyanyelvet, a magyar szellemiséget és a nemzeti sajátosságokat a kisebbségi lét sorvasztó, asszimiláló körülményeivel szemben. A kötet az öt emlékíró művéből kiindulva mutatja be egyéni sorsukat: Koós Ferencet, mint az "alapítót", aki a nemzeti összefogást elősegítő felekezetközi együttműködésben is vezető szerepet játszott; Veress Sándort, a 48-as emigráció "Mikes Kelemenjét", aki Bem tábornokhoz való ragaszkodása hátterével értékelte a '49-es politkai-hadi helyzetet, ellentétben testvérével, Veress Ferenccel, akit igazságszeretete, demokratikus nyíltsága és széles körű érdeklődése avatott a Vasárnapi Újság hiteles tudósítójává nemcsak a magyar kisebbség, de a románság életének tekintetében is; a híres orvossá lett Fialla Lajost, aki 46 év emigráció után adta ki emlékírását, a "nemzethűség" jelképeként, de védekezésül a szorongató magány ellen is; Oroszhegyi Józsát, aki újságcikkeiben és emlékiratában nemcsak a számkivetettek életét írta le, így azok a mai napig forrásértékűek a korabeli Bukarest és egész Órománia népességét, népszokásait, vallási életét illetően. A kötet az életrajzok bemutatásával azt is megmutatja, hogy szórvány helyzetükben a bukaresti magyarok - katolikusok, reformátusok, evangélikusok - jóval előbb és jóval közelebb kerültek egymáshoz a közös sors következtében, mint a történelmi Magyarország területén élő nemzet.

A bukaresti magyar emlékírók művei a 19. század második felében nem az egyetemes magyar memoár-irodalom örökségétől függetlenül jöttek létre; bár sok vonatkozásban eltérnek az irodalomtörténeti modelltől, az erdélyi memoároktól, közeli rokonságukat mégsem lehet kétségbe vonni: a tárgyalt öt emlékíró hagyatéka nemcsak azért jelentős, mert bemutatják a szórványmagyarság életét egy adott korszakban, de annak okán is, hogy valamennyien kiegészítik a 48/49-es szabadságharc szellemi örökségét egyéni látásmódjukkal és személyes sorsukon keresztül. - Nagy könyvtárak gyűjteményébe való.

/Írta: Könyvtári Intézet/

további képek

nagyítás

nagyítás