A négy hosszú elbeszélésből álló írást, amely négy kivándorolt életének hű krónikája, első pillantásra talán az emlékezés regényének nevezhetnénk. De a következő percben meg is bánjuk ezt. Mert ugyan mi jogon nevezhetnénk regénynek egy olyan művet, amely pontos adatokkal, szinte mániákus lelkesedéssel kikutatott tényekkel és családi fotókkal van teletűzdelve? És hogyan is szólhatna az emlékezésről egy olyan mű, amelyben mind a négy főhős görcsösen küzd azért, hogy felejtsen? Az elbeszélő - aki egyszerre Sebald is, és nem is - hősei akarata ellenére indul tehát az emlékek kutatására, amelyek bármilyen jelentéktelennek tűnnek is, valójában a legfontosabbak az öntudatlan kábulat, a történelem és így önmagunk elvesztése ellen. Pedig a négy szereplő: Henry Selwyn, Paul Bereyter, Ambros Adelwarth és Max Ferber nem híres emberek, még csak nem is ismertek híres embereket, nem voltak jelen valami fontos ütközetnél vagy forradalomnál. Selwyn egy német származású, furcsa remeteként megvénült angol orvos, Bereyter egyszerű falusi tanító, Adelwarth egy Amerikába kivándorolt mintainas, Ferber pedig egy szintén német származású festő. Sorsukat csak két dolog köti össze: a kivándorlás és az otthon hiánya - amit elfojthatnak, de feledni sosem fognak. Sebald egy régész vagy történész lelkiismeretességével tárja fel és illeszti össze ezeket az emberi törmelékeket, és ahogy egyre mélyebbre ás, egyre több limlom, "oda nem illő" sors, a főhősök megismerése szempontjából elsőre értéktelen - valójában éppoly értékes életdarabka kerül felszínre. És elsősorban nem szomorú emlékekre találunk ezen az ásatáson, hanem könnyed, szinte hihetetlen kalandokra (hogy fosztotta ki egy aranyifjú a francia kaszinókat), hétköznapi, emberi semmiségekre (egy kisdiák iskolásélményei), lényegtelennek tűnő találkozásokra, egy ruha, egy tárgy, egy táj bukkannak elő a múltból. Hogy érdekesek-e ezek az emlékek? Erre ezzel a kérdéssel felehetnénk: érdekes-e egy dédszüleinkről készült fénykép vagy egy búgócsiga, amit a padláson találunk? Sebald arra döbbent rá bennünket, hogy a múlt, az emberi múlt nem csak és nem elsősorban nagy történelmi eseményekből áll. Az emlékezésnek érzéki-érzelmi utakat kell megnyitnia, rezonanciát kell keltenie bennünk, hogy magunkévá tehessük. Az emlékezés érzékiségéről Marcel Proust juthat eszünkbe, de Sebald írói módszere a francia íróétól gyökeresen eltér. Ezek a történetek ugyanis szigorúan ragaszkodnak a tényekhez és a dokumentumokhoz, nem kitalált történetek, igaz, nem is teljesen valósak. Sebald ezt így fogalmazza meg: "Minden regényíró a tényeket és a fikciót ötvözi egymással. Nálam több a valós elem. De nem hiszem, hogy ez nagy különbséget jelentene."