Donald Woods Winnicott gyermekorvosként kezdte pályáját, csak később lett pszichoanalitikus. Érdeklődése azonban ezután is elsősorban a gyermekek, az anyai gondoskodás milyenségére és a családra irányult.
Nem azokat a betegeket találta a legérdekesebbnek, akik a leglátványosabban szenvednek, akiket rejtélyes tünetek gyötörnek vagy bűntudat, búskomorság kínoz, hanem azokat az embereket, akik nem érzik személynek magukat. Ezt az állapotot a hamis-én-zavar kifejezéssel jellemezte. A hamis én egy olyan álarc, mely a külvilágban harcol, teljesít (néha meglehetősen sikeresen), közben védelmezi az igazi ént, amely túlságosan ijedt és sérülékeny ahhoz, hogy a valósággal kapcsolatba kerüljön. Az ilyen ember élete folyamatos színjáték ugyan, de legalább biztosítja az életben maradást. A hamisság érzete az élet nagyobb változásaikor mindig napvilágra kerül, mert ilyenkor a személyes identitás törvényszerűen felülvizsgálódik és átalakul. (p. serdülés, pálya- és párválasztás, az ötvenes életévek most-vagy-soha krízise, stb.) A hamis-én-zavart a hiábavalóság és értelmetlenség érzése jellemzi, amikor semmilyen élmény nem elég magával ragadó, a kapcsolatok üresek, minden remény csak illúzió és még a sikerek is hamar elértéktelenednek.