A korábban „csak” jelentékeny költő, képzőművész és irodalmi szervező éles analizáló szemmel, és páratlan – „női” – léleklátással az 1920-as, 30-as években arra kereste a választ, hogy milyen belső feszítő erők bomlasztották fel a régi Magyarországot, mert a külső körülmények, a vesztes első világháború és a Trianon-trauma valójában eltakarták az eredőket, amelyeket a magyar társadalom hordott ki magában. Lesznai műve abban is rokontalan, hogy a közelről megfigyelt régi és új (zsidó) arisztokrácia „vonzásai és taszításai” („korrobori” tánca, ahogy nagy barátja, Ady Endre ábrázolta e viszonyt) össze nem érő s végül katasztrófában végződő elbeszélésbe sűrítette a folyamatot, amelyben „minden egész eltörött”.
A regényben is érzékeltetett kudarc késztette a regényírót is az emigrációba, amelynek távolsága, lehet, segített a mű kidolgozásában, azonban élő és szerves kulturális térbe helyezését ellehetetlenítette.
Az eszközeiben és tempójában 19. századi Bildungsroman, amely a reformkortól a az első világháború végéig ábrázolja a magyar társadalomfejlődést – erős önéletrajzi elemekkel átszőve, s számtalan felismerhető kulcsfigura szerepeltetésével –, csak 1966-ban jelent meg az „új gazdasági mechanizmus” kulturális lazítása során, – a szerző halálának évében.