Pongrácz P. Mária - Alexa Károly (szerk.) : Kertünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906-1915.

Egy nyolcvan éve eltemetett magyar író, a XIX-XX. század fordulójának egyik jellegzetes elbeszélője kéri most egy új századelő figyelmét. Egy író, akinek tehetsége és indulása mind magamagát, mind pálya- és kortársait a legszebb reményekre jogosította föl, aki azonban – ki tudja, miért – művészi ambícióival hamarosan leszámolt, írói terveit feladta, a fővárostól messze távozva eltűnt a baráti szemek elől, „városunk jelese” lett, hogy halála után olykor-olykor mint „ködlovag” kísértsen immár egy sebtében emelt sorompók mögötti „másik” országból, egy gondozatlanul maradt és mára már felderíthetetlen sír honosaként… …Gozsdu Elek ötvenhét éves, amikor megismerkedik Weisz (Goldschmidt) Annával, aki még szinte bakfis volt, s akinek mezőgazdasági termékekkel, majd építőanyagokkal nagyban kereskedő férje még Gozsdunál is korosabb. A valahai író a város egyik legrangosabb polgára, akinek mély magyar érzelmeit nem lenne helyes a neofita túlbuzgóságával, netán államhivatalnoki méltóságával magyaráznunk. Anna viszont annak a zsidó polgárságnak kivételesen kulturált és igényes életformára törekvő tagja, amely a liberális Magyarországon is feltűnően szabadelvű (Váraddal méltán versenghető) Temesváron otthonra lel, noha legközvetlenebb rokonsága Bécsben él, s maga is az osztrák határszélen született. Anna otthont teremt magának itt, ebben a virágzó és virágos városban, kisded palotája és kertje egyaránt lakhelye a zenének, a versnek és a festészetnek, fáknak, virágoknak, mitológiának és mesének, szerelmi mámornak és csalódásnak, megbocsáthatatlan vétkeknek és csöndesülő emlékeknek. Ki tudná megmondani ma már – előrepillantva az időben –, hogy miért nem hagyta el a várost ez a német anyanyelvű és nemhogy román, de még a magyar kultúrához sem túlzottan vonzódó asszony a román megszállás után, 1918–1920-ban, s miért nem mozdult innen a második világháborút követően sem. Mehetett volna bárhova. Házát elvették, egyetlen szobát hagytak meg neki, hogy elmagányosodva, ám minden reggel magát szépen kikészítve a díványra dőlt és cigarettázva régi leveleket olvasott…