Kornis baráti-szakmai biztatásra vállalkozott Kádár beszédének a nyilvánosság előtti elemzésére, s vélhetőleg elsősorban a drámai szerkezetre való fogékonysága ihlethette meg. Hátborzongató volt hallgatni az 1989. április 12-i pártkonferencián elmondottakat, a zaklatott elme nehezen fogalmazott mondatait, melyekből, a Kornis-féle megfejtés fényében szinte testet öltött a „negatív démonjai uralma” alól egy utolsó kísérlettel szabadulni vágyó Kádár, ahogy görög tragédiába illő vergődéssel próbálta tisztára mosni magát, a legsúlyosabb döntési helyzetben a rosszabbik én sugallatának engedelmeskedő árulót, aki - saját verziója szerint - nem akarta népét a vesztesek közé taszítani. Nem beszélve arról, hogy maga sem akart lúzer lenni, nyersebben fogalmazva, nem akart meghalni, még nyersebben: élni akart, mindenáron. A minden árat a forradalomért magukat feláldozók - köztük Nagy Imre - fizették meg.

Kádár utolsó beszédét nem először vizsgálják, megtette már a pszichológus szemszögéből Mohás Lívia is néhány éve, de most, hogy egy író is visszatér a szöveg elemzéséhez, ismét elgondolkodhatunk azon, hogy eljött-e az ideje a felejtésnek. Nem mintha Kornis kétséget hagyott volna a szándékot illetően, mely arra késztette, hogy a szöveg kapcsán a Kádár-érában kifejlett kollektív pszichózisainkra (lásd, pl. double speak), s a társadalom önismereti válságának a mindennapjainkat is befolyásoló következményeire irányítsa a figyelmet.