Száz jutasi altiszt életpályája, akik a Magyar Honvédség gerincét alkották példát mutatva kötelességteljesítésből, hősiességből és elhivatottságból.

Eredményeket felmutatni tudó, jól működő haderő nincsen felkészült, kiváló szellemiségű altiszti kar nélkül. A magyar katonai vezetés az 1920-as évek elején teljesen tisztában volt ezzel, már csak azért is, mert az első világháború tapasztalatai megmutatták, hogy az osztrák–magyar fegyveres erőknek nagy szüksége lett volna egy külön e célból létrehozott intézményben, központi terv alapján, egységesen kiképzett altiszti állományra, amely azonban nem állt rendelkezésre. Ezért a működését 1924. október 1-jével megkezdő m. kir. Jutasi Honvéd Altisztképző és Nevelőintézet mindvégig olyan altisztek kibocsátására törekedett, akik valóban gerincét alkothatták a honvédségnek.
A csapataltisztképző iskola – vagy ahogyan a kortársak a katonai szakzsargonban rövidítve emlegették, a „csakző” – megnyitásának centenáriuma alkalmából száz magyar hivatásos katona életpályáját igyekeztünk legalább vázlatosan bemutatni. A törzstisztek és Markóczy János vezérőrnagy a magyar altisztképzés szellemi és gyakorlati irányítói voltak, a 93 tiszthelyettes és zászlóshelyettes pedig olyan egykori jutasi növendék (később hallgató), akik mind béke-, mind pedig harctéri tevékenységük során példát mutattak életükkel és számos esetben hősi halálukkal. Olyan példát, amely a Magyar Honvédség mai és jövőbeli altisztjeinek is mércéül szolgálhat.