"Végül is mit akar Isten?" -- kérdezi az egyik tanítvány José Saramago Jézus Krisztus evangéliuma című (1991-ben írt s Pál Ferenc remek fordításában most nálunk is megjelent) regényében, és e súlyos (talán a lehető legsúlyosabb) kérdésre így hangzik Jézus válasza: "Nagyobb gyülekezetet annál, mint ami most van neki, az egész világot akarja..." Azt hiszem, ebből az egy mondatból is kiviláglik, hogy nem egyszerűen a Jézusról szóló regények divatja folytatódott a portugál író alkotása révén, hanem rendhagyó és renitens gondolkodás "oltött testet", (hogy stílszerűen mondjam) ebben a félezer oldalas könyvben. Nem holmi politikai parabola, nem etikai példázat, hanem valóságos írói kísérlet, amelyet -- a mű keletkezési dátuma is elárulja ezt! -- egyebek közt a qumrani tekercsekben foglalt titkok napvilágra kerülése, a történeti Jézus-alak megismerésének váratlanul megnyílt lehetősége is ihletett. De persze nemcsak az. Sőt, azt se gondolnám, hogy valamiféle diadalmaskodni vágyó ateista buzgalom élné ki magát Saramago alkotásában. Lehet, hogy ez is benne van, de a regény sokkal gazdagabb és többrétű, mintsem hogy efféle indulatok mozgatnák csupán. Nyilván nem érek, nem is érhetek a végére a felsorolásnak, hogy mi minden van benne, de legalább elkezdem: megpróbálkozik például azzal, hogy úgy mutassa be Jézusnak (és persze szüleinek) a sorsát, ahogyan az -- bár bizonyosan nem tudhatjuk -- legalább is valószínű, azaz elhihető. Saramago a (jó értelemben vett) realista szemszögéből, mélységes empátiával, ami egyebek közt szereplői életének a mindennapiságba ágyazott konkrét elképzelését, hiedelemviláguk, képzeletük, egymáshoz való viszonyuk átélését jelenti, ábrázolja történetüket. Az olvasó közben úgy érezheti: ha egyáltalán megtörtént mindez, valahogy így történhetett. Telisteli van eközben olyan, ironiából, az írói szabadsággal való élés bátorságából, az anakronizmusok alkalmazásának biztosra vehető sikeréből egybeszőtt mozzanatokkal, amelyek nemcsak a hajdani "kiskatekizmusok", de a Biblia, sőt a Biblia-magyarázatok állításaival sem egyeztethetők össze. "József és Mária gyermeke úgy született meg, mint minden embergyerek: anyja vérétől mocskosan, nyálkától nedvesen, csöndesen szenvedve..." Megbotránkozunk ezen? Kikéri magának -- ha van bennünk -- a hívő lélek? De hiszen Saramago a későbbiekben, még ha profánul is, éppen azt hiteti el ezzel, ami a legképtelenebb az egészben: Jézus egyszerre isteni és emberi mivoltát.