Csernus Tibor rajzaival.

Gárdonyi Géza 1908-ban megjelent Isten rabjai című regénye történelmi-eszmei regény. Jobbára csak az első jellemzőjét szokták emlegetni, s ebben a tekintetben sok igazsága van Kosztolányi Dezsőnek, amikor bírálja a könyvet. Azonban a modern ember érzékenységével rendelkező író abban az időben nehéz családi megpróbáltatáson ment át, s ez a gyermekvilágot annyira szerető ember eszmei védelembe menekült. Mint egy szerzetes, egri magányában, fák lombjai közt rovogatta sorait a parasztgyerek Jancsiról, aki pénz és egyéb szenvedélyek helyett Isten rabságát választotta, és angyali érzelmekkel átfűtve misztikus rajongásba kezdett. Aki megveti, lenézi ezt az érzést, nem érti meg soha a szentek nagy pillanatait. Gárdonyi eszmeiségében élte meg a 13. századot, és a szoros értelemben vett realizmus utcája helyett az Arany Legenda belső folyosóin bolyongott. Aki pedig nem érti, mit jelent Isten rabjának lenni, tudja, ez az egyetlen lehetséges szabadság, s nem biztos, hogy kolostorba kell vonulnia érte. Századunk lelkiségi szemlélete, a hit titokzatos világának ismeretében azt is vállalja, hogy a rohanásban keresse meg az ember ezt a belső szabadságot. Napjaink fiataljai mennyit fáradoznak, hogy hitük legyen, szabadságuk és élményük a süllyedő, elszürkülő életben. Keresnek - sokan és sokféleképpen. Gárdonyi sem volt mentes ettől, de haláláig ott éltek benne falvai, ahol tanítóskodott, és a gyermekek, akikről annyi szeretettel, szívvel írt korábbi novelláiban. A hivatás, az elköteleződés nem egyszer szenvedéssel jár, de vannak "kezdettől boldogok", akiknek öröksége lett a hit és a vallás. Ma a küzdelmes évek a jellemzőek, s talán többen úgy érzik a regény olvastán: már túl romantikus. A kor valóban vibrált még a romantikától, de Gárdonyi annyi finomsággal megírt gondolatai végkövetkeztetésükben mégis azt üzenik: megéri ez a rabság. A szeretet rabsága.