„Valójában mindig mindent el lehet mondani. Ha valamiről unos-untalan azt hajtogatják, hogy nem lehet szavakba foglalni, az csak kibúvó. Vagy lustaság. Mindig mindent el lehet mondani, a nyelvben minden benne van. Beszélhetünk a legőrültebb szerelemről, a legiszonyatosabb kegyetlenségről. Nevén nevezhetjük a bajt, mákonyízét, pusztító örömét. Beszélhetünk Istenről, és ez nem kevés. Beszélhetünk a rózsáról meg a hajnali harmatról. Beszélhetünk a gyengédségről, a tengernyi gondviselő jóságról. Beszélhetünk a jövőről, amelybe a költők csukott szemmel, termékeny szavakkal kalandoznak el. Mindent elmondhatunk erröl a tapasztalatról. Csak végig kell gondolni. És neki kell látni. Persze, idő kell, vakmeröség, mert ez az elbeszélés határtalan, valószínűleg végtelen, amelyet beragyog - s természetesen megbéklyóz - az a lehetőség, hogy az idők végezetéig folytatható..."