Babic, Gordana : Ikonok

64 színes táblával.

A z ikon évszázadokon át kettős szerepet játszott az európai civilizációban: egyszerre volt a vallásos hódolat tárgya és műalkotás. A görög eikon szó többet jelentett egyszerű képnél, közvetlen kapcsolat a túlvilággal - a láncszem, amely összeköt Krisztussal, Szűz Máriával, vagy valamelyik szenttel. A legkorábbi ikonokról úgy tartották, hogy „nem emberkéz művei" és csodatévő erőt tulajdonítottak nekik. A keresztények hozzájuk imádkoztak otthonaikban és a templomokban, az uralkodók magukkal vitték őket hadjárataikba.
Mégis, a Krisztus utáni első századokban a keresztény atyák minden vallásos tárgyú művészeti alkotást tiltottak. Úgy vélték, mivel az ember Isten teremtményeinek csupán a küllemét képes ábrázolni, benső lényegét nem, a művészet nem egyéb, mint szemfényvesztés. Ám hamarosan világossá vált, hogy az egyszerű emberek nem tudnak mit kezdeni elvont fogalmakkal; jól érthető képi ábrázolásokra volt szükségük, előbb olyan szimbólumokéra mint a bárány, a hal, a hajó vagy a bor, azután az apostolokéra, végezetül pedig Krisztuséra és Szűz Máriáéra.
Miután 313-ban a Római Birodalom hivatalosan felvette a kereszténységet, jelentős erőfeszítéseket tettek, hogy népszerűsítsék a művészetet, mint az Evangélium terjesztésének eszközét. Ám ezt követően is akadtak olyanok - mint például Szent Ágoston -, akik továbbra is ellenezték a keresztény művészet valamennyi formáját, és prédikációikban elítélték az ikonok festését, illetve azok imádatát. A Római Birodalom kettészakadtával Bizánc, azaz új nevén Konstantinápoly - nem csupán a keleti birodalom fővárosa lett, hanem igazi kulturális metropolisz egy olyan térségben, amelybe Kis-Ázsia, Szíria, Egyiptom és a Szentföld ugyanúgy beletartozott, mint a Kaukázus, Oroszország, Görögország és a Balkán. Az ikonok kérdésében azonban továbbra is elkeseredett disputák folytak. E viták végül is az ikonoklasztáziában, vagyis a képrombolásokban (726-843) érték el csúcspontjukat, melyek során nyilvánosan elégették az ikonokat. Ám mindezek ellenére, végül mégis az ikonkultusz vált az ortodox egyház sarkalatos tételévé.
Az elkövetkező századok során Nyugat-Európában az egyházi és a világi művészet eggyéolvadt olyan alkotók műveiben, mint Giotto, Keleten azonban változatlanul szent tárgyakként tisztelték az ikonokat. Az ábrázolásmód és kompozíció erősen stilizált; Konstantinápoly továbbra is nagy hatást gyakorolt a művészekre Kijevtől és Moszkvától az Athosz-hegvig, Krétáig és Szerbiáig egyaránt. A legtehetségesebbek ennek ellenére képesek voltak még újítani is anélkül, hogy áthágták volna az egyházi művészet szigorú kereteit.
Ebben a kötetben 64 kimagasló jelentőségű ikont, rendkívüli spirituális erőt, ugyanakkor emberséget, sőt humort sugárzó alkotásokat ismerhetünk meg a téma egyik legrangosabb szakértőjének magyarázataival kísérve. Az eredeti képek Görögországban, Szerbiában, Macedóniában, Oroszországban, Bulgáriában, illetve Magyarországon találhatók, ahol még ma is láthatjuk őket templomokban és múzeumokban. Aranyló fényük, mely rabul ejti a képzeletet és buzgó áhítatot sugall, mit sem halványult az idők folyamán.