Sorozat: Világirodalmi kiskönyvtár.

1797-ben ​jelent meg Hölderlin eszméinek összegzéseként a Hüperión (Hyperion) című lírikus, eredetileg prózában (1794), majd versben is megírt, végül prózaverses formában átfogalmazott regénytöredék első része, 1799-ben a második. Az antik görögség bűvöletében élő, 18. századi újgörög ifjú hányattatásairól és bolyongásairól szóló, parttalan áradású nagy belső monológban szinte vallásos átszellemültséggel ölt alakot az elvágyódás a kiábrándító valóságból az isteni harmóniába. Hüperion csatlakozik a török elnyomás ellen lázadó görögökhöz, ám a szabadságharc elbukik, és Diotima, Hüperion szerelme belehal a kétségbeesésbe. Hüperion Németországba menekül, ahol siralmas állapotokat talál, majd Görögországba visszatérve remeteként próbál „üdvözült önfeledtségben visszatérni a természet egészébe”.

A Hüperiónban ábrázolt csalódás és remetei átszellemülés annak a személyes megrázkódtatásnak a nyomait viseli magán, amely a Gontard-házban érte a költőt. Ám mind a személyes élmény, mind az epikai történés feloldódik a hölderlini monológ parttalan áradásában. Akárcsak a versekben, itt is a végtelenség és az időtlenség mitikus ködébe vesző, isteni principiummá emelt eszményt ostromolja Hölderlin, szinte természetvallássá szublimálva kudarcait. Amit viszonylag igénytelenül és elmosódottan példáz a történet, azt annál bűvöletesebb, kábítóbb érzékletességgel sugallja Hölderlin költői prózája: a valóság kiábrándítóan elégtelen az eszményért áhítozó embernek, csak a gondolat elvont régióiban ígérkezik számára beteljesülés.