kategóriák
- Közlekedés ajánlójegyzék
- Szocreál ajánlójegyzék
- Reklám ajánlójegyzék
- Fotó ajánlójegyzék
- Kínai-japán ajánlójegyzék
- Szentkép ajánlójegyzék
Új árakkal! - Új szentkép ajánlójegyzék II.
- 12 érdekes régiség
- Könyv
- Bibliofilia
- Régiség
- Metszet
- Térkép
- Fotó
- Papírrégiség, Aprónyomtatvány
- Plakát
- Cirkusz
- Modern grafika
- Szocreál
- NER Irodalom
- Egyéb
kosár
üres a kosár
nincs bejelentkezve
Pytlík, Radko : Hrabal-emlékkönyv
- leírás
- további adatok
A cseh irodalomban – szemben a miénkkel – nem halt ki az életrajzi életmű-bemutatás, sőt ezt az olvasmányos műfajt szemrebbenés nélkül művelik neves irodalmárok: a filológiai árokásást szívesen elvégző Radko Pytlik korábban előszeretettel összegezte például Hašek-kutatásait ebben a könyvtípusban, ezért számára a Hrabal-emlékkönyv megírása nem okozott gondot. A hašeki tradíció modern folytatója Hrabal, aki művészileg és gondolatilag követhető eszményt lát elődjében. Pytlik „irodalomtörténeti jelenetsorának” alfája és ómegája az úgynevezett prágai iróniában megfogalmazott tétel, ennek pedig – a Svejk kongeniális szerzője nyomdokain – Hrabal a kiteljesítőjévé és glorifikálójává vált. Pytlik ezzel a cseh nézőpontú, de a kettős monarchia hagyományát is magába foglaló szemléletével keres helyet hősének, akinek írói érvényesülését a kor, először az ötvenes évek viszonyai gátolták, majd a szovjet invázió utáni időszak, mivel a hivatalos elvárások és Hrabal jelleme közt áthidalhatatlan szakadék tátongott: nem volt hajlandó a szocialista realizmus rozsdás karójára tűzött sematizmus művelésére. Hrabal bajt hozott a fejére azzal is, hogy már korai műveinek esztétikájával megtörte a konvenciót, és az élet önként választott perifériáját, a libeni külvárost nézte ki alkotói terepéül, ahonnan a „sokdimenziós élet mágikus igenléséhez” eljuthatott. A menny és pokol hrabali gyűjtőlencséjébe állított „ámító”, vagyis a megszemélyesülő elbeszélői én, házi használatra esztétikát kreál a világ tündéri elsajátíthatóságára: „Az ámító, akkor, amikor éppen nem elegyedik beszédbe az emberekkel, önmagát szórakoztatja beszédével, olyan esetekről számol be, amelyek jelentőségét eltúlozza, jelentését elcsúsztatja, összezavarja, mert az ámító az ihlet gyémántszemén szűri át a valóságot. Az ámító olyannyira az elbeszélés megszállottja, hogy úgy látszik, mintha a nyelv maga választotta volna ki az ámítót, hogy az ámító szavainak tükrében szemlélje önmagát, és bizonyítsa magának, mi mindenre képes”.
Radko Pytlik idézi hősét, aki a „nulla helyzet” egyébként siralmas voltát poétikus köntösbe öltözteti, hogy újabb lendületre, alkotó forrásra leljen belőle: „krédóm a NULLA, és örömmel tölt el, hogy a görög ZÉRO nemcsak a nullát jelenti, hanem a tiszta víziót… számomra elég, ha eljutok a tiszta vízióig és az első képig, az első mondatig, amelyet kiköpök magamból, az asszociáció tudattalanom mélyéből újabb- és újabb mondatokat vonz magával, nem védekezem átfolyásuk ellen, hagyom e mondatokat az erősen megvilágított színpadon végighaladni, hogy lássam, halljam őket, hogy örömöm teljék bennük”.