Ugron ​​Zsolna új regényében megkapó érzékenységgel ábrázolja Szilágyi Erzsébetet, a „nagy dolgokra hivatott, isteni küldetéssel felruházott lelket”. A meggyötört és különc lányt, aki képtelen közel engedni bárkit is magához. A határozott és okos nőt, aki megtanul érvényesülni egy férfiak uralta világban. Az anyát, aki bármire képes, hogy megvédje gyermekeit. Az asszonyt, aki naggyá válni segítette a Hunyadiakat.
Megjött a másik Hunyadi János, és engem csak az érdekelt, megvéd-e, ígéri-e, hogy erős falak között tart, míg élek. Azt felelte, megvéd. Azt mondta, hogy csak az nem fél, aki másokért cselekszik. Nem értettem, de mindent odaadtam volna azért, hogy megértsem, hogyan lehet félelem nélkül élni. Az öccsét kedvesebbnek találtam. Kedvesebb is lett a lelkemnek. Ha voltam szerelmes, a fiatalabb Hunyadiba voltam. Szükségem az idősebbre volt. A testem egyiket sem vágyta, soha férfit nem akart. Csak fiúkat, gyermeket, azt akartam. Magamnak.
„Ugron Zsolna megint lebilincselő könyvet írt. A varázslatos magyar múlt világába meríti az olvasót ez a szuggesztív és érzékeny regény; megelevenedik a középkor, megtelik érző, szenvedő, örömre vágyó emberekkel. Nemcsak megértjük: megtapasztaljuk, a bőrünkön érezzük s a szereplőkkel együtt éljük meg a 15. század magyarjainak sorsát.” Péterfy Gergely