Kritikusai szemére vetették, hogy soha nem írta meg a "nagyregényt", hogy zsenialitását apró tárcákba, krokikba, karcolatokba, humoreszkekbe öntötte, hogy az újságírói műfajok művelését tekintette elsődlegesnek, pedig nem is vallotta magát zsurnalisztának: "Nyílt kártyákkal játszom. Nem vagyok újságíró. Hogy mi vagyok hát? Minden egyéb. Orvos, mérnök, kereskedő, termelő, fogyasztó. Te vagyok, nyájas Olvasó. Tudod, mi vagyok? Egyszerű újságolvasó vagyok. Egy közületek, hölgyeim és uraim."
Mi lehetett ennek az oka? Nem volt gazdag mecénása, nem kapott külső támogatást, hogy szert tehessen egy kis "független nyugalomra"? Hogy írásba foglalhassa korának, a 20. század első harmadának külső és belső történéseit a teljesség igényével? Hogy a modern regény írói célját, a totalitás egységét megteremtse? Karinthynak különös tehetsége volt arra is, hogy felfedezze a hétköznapi csodákat. Hogy meglássa az apró történések fantasztikumát, s hogy lerántsa a leplet a bulvárszenzációkról, hogy megcáfolja a "Szent Rotáció" szemfényvesztéseit. Elszánt harcot folytat a zsurnalisztikai közhelyekkel, s elhatározza az új Enciklopédia megszerkesztését, amely a fogalmakat a maguk eredeti kontextusába helyezi. Zseniálisan megérezte, hogy minden dolgot az ellentétén keresztül lehet igazán megérteni. Ő maga paradoxonnak nevezte kedvelt kifejező módszerét. Ez adja meg humorának utánozhatatlanságát is: nem agyonkoptatott karakterekkel dolgozik, nem Göre Gáborok és Hacsekek szerepelnek az írásaiban, hanem hús-vér figurák, akik kiállják az idők próbáját. A szituáció különössége sugárzik róluk, olyan fordulatokra bukkanunk, amik velünk is megtörténtek és megtörténhetnek. Ezért (is) érezzük élőnek és aktuálisnak ezeket a rövidke írásokat, miközben kortársai nagyregényei eltűntek a kor süllyesztőjében.