Bacsó Béla (1952–2024) filozófus jelen könyve szerves folytatása a nyolcvanas évek végén megjelent A megértés művészete - a művészet megértése című tanulmánykötetének. Az is hermeneutikai esszék gyűjteménye volt, mint a címe is sugallta. A jelen kötet azonban - a korábbitól eltérően - nem pusztán elméleti írásokat, hanem műelemzéseket is tartalmaz. Bacsó írásai három csoportba oszthatók. Az elsőbe tartoznak azon esszéi, amelyek a jelenkori filozófiai gondolkodás lehetséges útjaival vetnek számot. A másodikba azok sorolhatók, amelyek filozófiatörténeti kutatásainak eredményeit rögzítik: ebbe a körbe tartoznak többek között a Schleiermacherről, Schellingről vagy Derridáról szóló tanulmányok. S végül a harmadik csoportot a már említett műelemzések alkotják - Kunderáról, egy Rembrandt képről stb. A szerző - jeles elődök nyomán - úgy véli, hogy "az univerzális eszme szétroppanásával" új helyzet állt elő: többé már nem lehet a feltétlen igazság bajnokaiként kilépni "az általános Szubjektum monstruma mögül". A mai filozófia egyik alapvető felismerése, hogy nincs két világ: egy, amelyben nap mint nap élünk, s egy másik, ami felé törekednünk kellene, ami az ideális értékek világát alkotná. Bacsó is a heideggeri kérdést ismétli: "Kik vagyunk mi?", akik bár a létezés végességébe vagyunk ágyazva, mégis a lét értelmét faggatjuk. "Ami válságba került, az a mindent önmagára vonatkoztató ember magabiztossága" írja egyhelyütt Bacsó. Az önistenülő ember helyébe a lét értelmére rákérdező, s ebben a rákérdezésben a maga létezésének értelmét - kereteit és korlátait - megtapasztaló ember lép. Az "abszolút észbe" vetett hit összeomlott, s helyét átvette a dialogikus tapasztalat. A hermeneutika lényege a megértés mint alapvető tapasztalat: amikor pedig megértünk valamit, akkor éppen korábbi tapasztalatainkban következik be törés, mert a várakozásainktól eltérőt ismerünk fel. A megértés terepe pedig: dialógusban lenni a Másikkal, a Művel. A dialógus-lét önmagunkon túl-létet jelent, ahogy ezt Gadamer megfogalmazta; együttgondolkodást a másikkal, s ezáltal visszatérést önmagunkhoz mint egy másikhoz. Ha ezt a gondolatmenetet a művészetre alkalmazzuk, könnyű belátni: nincs objektív interpretáció, a műalkotás értelme a művel folytatott dialógusban tárul fel, s e feltárulás révén maga a megértés túlmutat a Művön: önmagunk létezésének értelme is feltárul.