Fordította László Zsófia.

"A halál veszélyes, mert örök kérdés, filozófiára ösztönöz. Irodalmi korszakokat kísértett meg évszázadokon keresztül, és ezt a sugallatot, úgy látszik, a modern amerikai regény sem kerülhette el. Sontag a halált érzékenyen a sötétség és fényjátékával kapcsolta össze, így találta meg nyersanyagát, amely egyszerre könnyen formázható és ellenszegülő. Csodáljuk asszociációját, ahogyan vak lányt rendel szerelméül az alagúti gyilkos fiatalembernek, aki egy mikroszkópgyár tisztviselője. Diddy igazi helyét kereső amerikai: tétova, töprengő, aki az utcán kószál, hamburgert majszol, s amikor kétségek gyötrik, az egyik érmét a másik után dobálja a játékautomatába. Életét próbálgatja, sokat utazik, és egyik útján oktalanul gyilkossá lesz. Szimbólumok és szimbólumrendszerek kezdik itt meg bonyolult útjukat, valósággal behálózzák az egész regényt, percekre engedve csak meg az olvasónak az elkalandozást, a belefeledkezést a történetbe. Minden oldalon akad valami gondolkodnivaló, egy szem-jelkép vagy fény-párhuzam, miközben a főszereplő örökösen vívódik, és szállodai szobájában vagy egy utcalány karjai között álmodik talányokat. Mert az álom, az örökösen fölbukkanó, a nagy gonddal fölépített regény nélkülözhetetlen kelléke, benne lehetőleg bőségesen pszichológiai problémával, furfangosan jellemezve így a vívódó alkatot.

Válhatott volna rémregény is a Halálkészlet-ből, de szerencsére nem így lett. Annál gondosabb, ahhoz túlságosan sok a bizonytalanság: a lehet, a talán, a hátha. A mű lebeg a filozofikus sejtelem és a részleteket szerető hiperrealista pontosság között. A történet időnként nagyot lendül, már-már örvénybe szíva az olvasót, elragadva őt a külvilágtól: ilyen a gyilkos és a külvárosi özvegy görgő, mert hihető párbeszéde. Ezekben a percekben a regény kellős közepében vagyunk. Majd változik a kép, az örvény lassú folyammá alakul, és a mesterségesen precíz hang kizökkent, hirtelen észrevesszük, hogy regényt olvasunk." (Várkonyi Benedek; Holmi, 1990.)