Simon Balázs viszontlátást nem remélő versei abban különböznek a magyar lírában egyébként közismerten erős halálköltészet jeles darabjaitól, attól fénylenek fel olyan megismételhetetlenül, hogy miközben a költőtől megszokottan hozzák a versritmika gyakran a klasszikus formákkal összeszikrázó extraszisztoléit, a Simon Balázs-i versmondatok lépcsőzetességét, alá és mellérendeléseit, sajátos "bakugrásait", tehát a vers épületes alakzatát, addig a búcsú gesztusai nélkülöznek mindennemű hamis pátoszt, önsajnálatot. Nem frivol és blaszfemikus, mint mondjuk Petri az utolsó soraiban, hanem emelkedett, anélkül, hogy hagyná megkísérteni magát, mondjuk a Babits-i "óh jaj, meg kell halni, meg kell halni" siratójától.

Bár a halál közeledte, a halál nesze kétség kívül áthallik majd minden versen, a kötet mégsem a halál jegyében íródott, a szerelmi szál legalább ennyire erős. A Halálgondolának a legkevésbé sem árnyékolja be minden szegletét az elkerülhetetlen, ahogyan, hangsúlyozzuk még egyszer: az elkerülhetetlennel történő szembenézés során sem sötétül el a tekintet, a költői figyelem mindvégig hajszálpontosan célra tart. Hallatlanul érzékeny határeseteket teremt Simon Balázs, vékony jégen, ha nem inkább vízen jár - sikeresen. Ebben a terjedelemben nincs helyük a citátumoknak, de még verscímekkel sem lopnám a lapot: A Halálgondola darabjai szinte egyként ugyanolyan hullámhegyek és völgyek, magasságok és mélységek között közelednek végső céljuk felé.