Gulácsy Lajos (1882-1932) a századforduló magyar festészetének egyik legmagányosabb és egyben legrejtélyesebb alakja. Miközben művészetét már életében csodálat övezte, 1907 és 1911 között megrendezett kiállításai komoly sikert arattak, egész élete folyamán súlyos megélhetési gondokkal küszködött, amihez lassanként, elmebajának kiteljesedésével a művészeti életből való kirekesztettsége társult. Noha azóta a gyűjtők körében az egyik legkeresettebb és legdrágább művészként ismerik, a hamisítványok özöne, a szakmai körök „feledékenysége”, az értetlenség és a közöny kövületeivel falazzák el az alakját. Mindebben nagy szerepe volt a festő különc személyiségének és tragikus, elmebajba torkolló sorsának. Pályája a betegség okozta megszakítások miatt csupán tizenöt évet ölel fel; 1919-től 1932-ben bekövetkezett haláláig már megszakítás nélkül peregnek napjai az elmegyógyintézet falai között. Mindez hozzájárult hagyatéka szétszóródásához, a hamisítványok elszaporodásához és személyisége és életműve torzításához. De bizonyára hozzájárult és hozzájárul ehhez látomásos művészete besorolhatatlansága is. Szabadi Judit művészettörténész, a Képzőművészeti Egyetem professzora monográfiájában különös érzékenységgel avatja be az olvasót Gulácsy rendkívüli művészi világába, munkája minden eddiginél teljesebb képet nyújt erről a kivételes alkotószemélyiségről. A szépirodalmi stílusban megírt könyv nemcsak szakmai elmélyültségével tűnik ki, hanem élvezetes olvasmány is. A szöveget csaknem több mint 200 fekete-fehér kép illusztrálja.