"- Hát ott élünk. És ott is maradunk mindörökre. - Habozott egy kicsit, csak utána mondta, hogy 'mindörökre', aztán megint habozott, és utána azt mondta: - Csak te nem maradsz ott, Allen. Te el fogsz menekülni, el fogsz repülni. - Néhány madár körözött a völgy fölött, a szemünk magasságában, róluk jutott eszébe anyámnak ez a kép, ösztönösen, én mégis úgy éreztem, hogy erre az utat mutató szóra vártam egész gyerekkoromban." Updike második, immár klasszikusnak számító novelláskötete az 1959 és 1962 között írt darabokat tartalmazza, amelyeket azóta is életműve javához sorolnak. A Nyúlcipő, A kentaur és A farm születésének ideje ez, s maga a szerző így jellemzi akkori írásait: "Időben és térben is elhagyunk embereket, mintegy akaratlagosan, s ezáltal bűntudat ébred bennünk, tartozunk nekik, a holtaknak, a cserbenhagyottaknak, legalább annyi tisztelettel, hogy újrateremtjük őket." A kisvárosokban vagy akár isten háta mögötti farmokon cseperedő fiúk, az elbeszélések hősei valamiképpen mind kirínak környezetükből: vagy "többre hivatottak", vagy kitaszítottak, sokszor az elviselhetetlenségig önközpontúak. Ki is repülnek egytől egyig, ki külföldre, ki a nagyvárosba, ki csak egy másik államba, és korántsem biztos, hogy sokra viszik, de egy biztos: nem tudnak végképp elszakadni. Hol a gyermekkor színtere, hol csak a "csupasz föld", hol egy régi szerelem, hol egy haldokló szülő vagy nagyszülő húzza-vonzza vissza őket abba a másik, másfajta természetbe, ahol, úgy érzik, talán teljesebb, lekerekítettebb volt az életük. De ott sem mindig találnak nyugalmat. Valami hiányzik az amerikai létformából...