A magyar fotográfia történetéből 38.

A magyar fényképészek egy csoportjának, a "festő-fényképészeknek” tevékenységét, szerepét, jelentőségét tárgyalja ez a könyv. Ez a csoport 1840-1880 között, a fényképészet első negyven évében jelentős és meghatározó szerepet játszott. A fényképezés első évtizedeiben előnyt jelentett a festészeti előképzettség ahhoz, hogy első osztályú műveket, jelentős és sikeres életpályát, műhelyt tudjanak létrehozni. Ez a festőtársaság vonzódott leginkább a festmény-jellegű fotográfiák készítéséhez. A művészi fotográfia megteremtésének a vágya rendkívül erős volt bennük, festészeti akadémiai tudásukat, komponáló tehetségüket arra használták, hogy fejlesszék a technika által vezérelt új műipart. Céljuk az volt, hogy úgy tudják használni a gépeket, mint a litográfia a követ. A festmény-jellegű fényképek az elvárásoknak megfelelően tökéletesen tudtak simulni és alkalmazkodni a festészeti stílusokhoz és a divathoz. A festő-fényképészek csoportja fel akarta emelni a fényképészetet a műipar szintjéről a művészet, legalábbis a metszetek és a litográfiák mellé. A "festő-fényképészek” története csupán egy rövid, sajátságos fejezete a fénykép történetének. Az első húsz év feldolgozása során az alapvető problémák felvetésére koncentráltunk. Az 1860-1880 közötti időszakban a festő-fényképészek tevékenysége kiteljesedett, vezető akadémiai képzettségű festőművészeink, mint például Borsos József és Barabás Miklós, iparszerű fényképészeti tevékenységre tértek át. Sok más (közel hatvan művészről van adatunk) festőművész is próbálkozott stabil fényképészeti műhely kialakításával. Több festő társult fényképészmesterrel, s közös céget üzemeltettek. A képzőművészek között megjelentek a fényképet modellként használó festők is, mint például Munkácsy Mihály, aki több képéhez készíttetett előre elgondolt beállítás alapján, a kompozícióba illeszhető modellképeket.