„Kölyökfalka” – így nevezték el az amerikai kritikusok (vagy a bulvársajtó?) azoknak az íróknak a csoportját, akik a 80-as évek elején egy időben tűntek fel. Szemtelenül fiatalok és még szemtelenebbül sikeresek voltak. A húsz-egynéhány évesen publikálni kezdő s aztán szinte egyik napról a másikra kultikussá váló írókban (Bret Easton Ellis, Jay McInerney, Tama Janowitz) nem csupán életkoruk volt közös, hanem egy új nemzedék újfajta érzékenysége és gyilkos iróniája is. McInerney alakjai, akiknek fejében Fitzgerald, Hemingway és Faulkner békésen megfér a popkultúra állandó kísérő zenéjével, nagykanállal eszik azt az életet, amelytől viszolyognak. Imádják a város forgatagát, s közben elegük van belőle: a fényekből, az éjszakai bárokból, a kokainból, a gyorsan felszedhető csajokból (akikről esetleg kiderülhet, hogy nem is csajok); s talán kertes vidéki házra és meleg családi fészekre vágynak – Mint a Fények, nagyváros hőse, aki New York lázas forgatagában próbálkozik a túléléssel: nappal egy újság Tényhitelesítő Osztályán gürizik, éjjel pedig a remekművét kellene írnia, amellyel majd berobban az amerikai próza élvonalába – de ehelyett próbál megfeledkezni lélekölő munkájáról és feleségéről, Amandáról, aki egyik percről a másikra faképnél hagyta, amikor épp beindult a modellkarrierje. A Fények, nagyváros – amely annak idején a „kölyökfalka” első óriási sikere lett – izzó keserűséggel írja le egy elhagyott férfi keserveit: úgy érezhetünk együtt a hősével, hogy az idő és a hely (a nyolcvanas évek, New York) a lélek történéseinek puszta hátterét adja. Ám ez a háttér mégiscsak felejthetetlen a maga minden őrületével: s a regény így lesz ragyogó látlelet a nyolcvanas évekről és arról a generációról, amely akkor még épp csak kezdte megismerni önmagát: újszülöttként csodálkozott rá a világra, amelyben sehogy sem találta a helyét.