A kötetet szerkesztette és az utószót írta: Tóth László.

A 20. századi cseh költészet egyik legnagyobb alakja.
A gimnázium elvégzése után hét évig a prágai Nyugdíjfolyósító Intézetnél dolgozott, majd irodalmi folyóiratokat szerkesztett. 1926-ban, még gimnazista korában, jelent meg első kötete az „Ábrándos legyező” (Bloužnivý vĕjíř), melyet később „ifjúkori bűnnek” titulált.
A 30-as években már minden irányzattól elkülönülő, egyéni hangvételű lírával jelentkezett. Spirituális, meditatív verseiben a külső valóság ábrázolása helyett a belső érzékelésre, a lelki folyamatokra koncentrál, annak összetettsége, megfoghatatlansága ragadja magával. A dolgok mélyére próbál hatolni, a rejtett összefüggéseket kutatja. Az emberi lét alapvető kérdéseire keresi a választ, a halál, a magány, a múló idő, a szeretet és az erkölcsi felelősségvállalás foglalkoztatja. A nyelvi eszközöket a végsőkig kihasználja, gyakran új jelentéstartalmakkal gazdagítja a szavakat, különös szókapcsolatokkal, paradoxonokkal kísérletezik. E korszakának legfontosabb kötetei: „A halál diadala” (Triumf smrti, 1930), „Fuvallat” (Vanutí, 1932), „Ív” (Oblouk, 1934), „Kő, jössz…” (Kameni, přicházíš…, 1937).

A német megszállás után Holan költészete konkrétabbá, tárgyiasabbá válik. Az időszerű politikai és sorskérdések felé fordul, s aggodalmait szenvedélyes, drámai hangvételű verseiben, olykor apokaliptikus látomásaiban jeleníti meg. (Összegyűjtve később két kötetben jelentek meg ezek a versek „Hollótollal” – Havraním brkem /1946/ és „Dokumentum” – Dokument /1949/ címmel).
Egyre gyakrabban használja a szabad versformát, és lírája a prózához közelít. Ekkor születnek meg első lírai-epikai művei az „Első testamentum” (První Testament, 1940), és a „Terezka Planetová” (1943), melyeket a 60-as években olyan kiemelkedő epikus költemények követnek, mint a „Mozartiana” (1963) és az „Éjszaka Hamlettel” (Noc s Hamletem, 1964). Az 50-es években Holan nem publikálhatott így csak 1965-ben jelent meg személyes érzelmektől áthatott lírai naplója a „Fájdalom” (Bolest). A 60-as, 70-es években keletkezett kötetei naplószerűek, rövid, tömör, gyakran csattanóval záruló verseinek kifejezőeszközei egyszerűsödnek, nyelvük közelít a spontánhoz, a gondolatok természetes áramlásához. („Haldokolva” – Na sotnách, 1967, „Kakast Aszklépiosznak” – Asklepiovi kohouta, 1970, „Utolsó előtti” – Předposlední, 1982, „Isten veled” Sbohem, 1982)
Versei mellett rengeteg műfordítása és három prózakötete is megjelent.