Nietzsche a kötéltáncos sorstragédiájával annyira átitatta az európai gondolkodást, hogy a kötéltáncra, mint életmetaforára Karinthy Kötéltáncától az Omega Kötéltáncáig mi magyarok is számtalan példával szolgálhatunk. A kötéltáncos alakja nemcsak megszámlálhatatlanul sok szimbolikus jelentést egyesít magában, hanem a hétköznapi élet és a művészlét közötti különbség szemléltetéseként is gyakran alkalmazzák, mint például Thomas Mann is az Egy szélhámos vallomásaiban vagy éppen Török Sándor az 1940-es Fabriczi, a kötéltáncos című novellájában. Török Sándor szimbolikus világlátás iránti fogékonysága ebben az elbeszélésében a rejtőzködő egyéniség önbeteljesítő vágyával foglalkozik, a századforduló Magyarországát választva helyszínül. Vágyaink nemcsak minket lepleznek le, de egy történelmi-társadalmi állapotot is érzékletesen jellemezhetnek. Mitől teljesedhet ki a novella szereplőinek személyisége? A kisváros gőzmalmosának, Zimmernek ehhez lesz eszköz nevének „Závody”-vá magyarítása, Magda ügyvédnek a szaftos nőügyei, Kristófnak a síbolást biztosító impresszárióskodása, Fabriczinek pedig a mindenki elől évtizedekig eltitkolt katonásdi. De mi bírhat rá egy artistát, hogy személyisége rejtőzködésként, álarcként pont egy olyan közfigyelemre számot tartó foglalkozást válasszon, melyhez legtöbbször az átlagtól eltérő és az átlag fölött álló személyes sorsot kapcsoljuk?