Sorozat: Dosszié.

„Ma a filmek tömegében nem ér rá az ember azzal foglalkozni, hogy egy-egy film-négyzet képét vizsgálja, s ott nézze meg a szereplő egyén arckifejezését, hiszen nem is érne vele sokat, mert ott mindenki úgy mosolyog, sír, néz, ahogyan azt a mozidráma írója, rendezője előírja, még ha valaki egyenkint, a legrégibb filmektől kezdve, a mezítelen athléta mozgófényképétől kezdve figyeli a szereplőket a mai művészi filmekig, valami olyasmit lát, amit más nem láthat, aminek a tudása mindig, mindenütt igazi gyönyört okoz. Az utolsó falu kocsmájában mozielőadást rendező vándorkomédiás kopott filmje, mozgó, rezgő képe, táncoló magnézium kréta fénye mellett vetített képei előttem éppoly értékesek, mint a pazar fényű színház hamvas pozitívjai, amelyeknek perforációján még egyetlen horog sem szaladt keresztül. Mert én csak a filmet, annak a lelkét látom, aki a filmen ott préselődik, mert én magát a mozgó életet látom, a technika ragyogó tudását bámulom, amely megteremtette a való élet élettelen tárgyon mozgó élő mását.”
(Boross Mihály: A film lelke)