Kedves fiatalok, ha képben akartok lenni, mikor is a sörök mellett az idősebb kollega élménybeszámolóit hallgatjátok a nyolcvanas évekről, Marton László Távolodó szösszenetei használható viszonyítási pontnak szolgálnak. Vas megyei vonatkozások is vannak, ismerős nevekkel.

Azok az áldott és átkozott nyolcvanas évek, különösen az eleje, ugye. Rogyadoznak már az eresztékek, az ajtók kicsit nyitva, kiférni még nem lehet, de a réseken már jól kilátni, a beáramló fény már jobban megvilágítja a helyiséget, vele a felgyűlt szemetet és a rozsdaette környezetet. Sokan úgy tiltakoznak, hogy másfele néznek, leginkább befelé. Úgy tesznek, mintha nem lennének ajtók, sem zártak, sem nyitottak, egy önmaguk által kreált világban bolyongva, leginkább rosszkedvűen, olykor önpusztítóan és veszélyesen, mára már elképzelhetetlenül súlyosan. Távolodóan. Mindezt csak azért kívánkozik ide, mert a jól ismert zenekritikus, Marton László Távolodó írásainak zöme életrajzi ihletésű. Bár a néhányoldalas novellák többsége személyes, olykor szokatlanul intim, az írásokon átsütnek a letűnt közelmúlt attribútumai. Akik átélték azokat az éveket, megannyi szívet szorongatóan ismerős élethelyzettel találkoznak: balatoni szerelmes esték, albérletek, alkoholba fulladó értelmiségi lét, disszidálásban tönkrement zseni barátok, vidéki művelődési házak, amatőr színjátszás.

Marton László Távolodó (a Távolodó jelző keletkezéstörténetére is magyarázatot kapunk, de nem áruljuk el) írásai persze nem csak egyszerű kordokumentumok, mert az események, személyek és a környezet képei megtörnek az író stílusának fanyar, ironikus, kissé távolságtartó stílusának prizmáján. „Jól emlékszem, mennyire kiakadt az anyám, amikor kiderült, hogy rákja van” – írja egy helyen, hogy aztán hasonló hangvétellel emlékezzen meg saját kórházi kalandjáról, meg szinte mindenről.