Dietrich Bonhoeffer a XX. sz. egyik kimagasló theologusa volt, akinek a protestáns egyháztörténet egyik legnehezebb szakában kellett helytállnia. Egész theologiai munkássága arra az időre esett, amikor Németországban a nemzeti szocializmus uralkodott. Bonhoeffer fiatalon, 29 évesen (1935-ben) lett vezetője a Hitvalló Egyház szemináriumának Finkenwaldében. Egy évre rá megvonják előadási jogát, 1937-ben pedig feloszlatják a szemináriumot. 1938-ban Bonhoeffert kiutasítják Berlinből, 1940-ben eltiltják a nyilvános beszédtől, 1941-ben pedig az írástól. 1943- ban letartóztatják, majd 1945. április 9-én a flossenbürgi koncentrációs táborban kivégzik. Ez az életút beszél egyrészt az ellenállási mozgalomhoz csatlakozó theologus sorsáról a Harmadik Birodalomban, de ugyanakkor beszél Bonhoeffer rendíthetetlen kitartásáról is, el egészen a mártírhalálig. Épp ezért nem csoda, ha a II. világháború utáni theologiai irodalom oly gyakran hivatkozik rá, s több kérdésben a jelen theologiai munkásság előfutárának tekintik Bonhoeffert. Theologiáját egyetlen mondattal így jellemzi nagy lexikonunk, az RGG:„Theologiájának középpontjában az egyház problémája áll, dogmatikai, szociológiai és ökumenikus-gyakorlati szempontból, valamint a keresztyénség evilági volta és a bibliai fogalmak nem vallásos interpretálása a felnőtt világban, továbbá az etika kérdései. Bonhoeffer több prófétai jellegű megnyilvánulása közül kiemelhetjük azt a munkásságát, amellyel az 1934-ben tartott fanöi konferencia vezetését végezte - szervezés és szellemi vezetés vonatkozásában egyaránt, Itt merült fel először a krisztológiai alapozású keresztyén békemozgalom kérdése.