„A te elméletednek rám nézve az a döntő jelentősége, hogy először mondta ki konkrétan és határozottan, amit én mindig éreztem: ezt az egészen új aktivitását a művészetnek. Ezzel eljuthatunk a formához…. Tudom: az enyém ez az út. De azt is tudom: tenélküled sokáig, talán sohasem láttam volna azt. Itt érzem a magamnak a sorszerűt abban, hogy veled találkoztam, itt érzem úgy, hogy – ne nevess ki érte – a te tanítványod vagyok” – írta Lukács György 1910-ben, egy Popper Leóhoz küldött levelében. Majd halála után, róla írott nekrológjában így méltatta Popper jelentőségét: „A forma a létezés végső és legerősebb valósága. Popper Leó – terjedelmét tekintve kicsiny – életműve formavíziójának ereje következtében magasan fölötte áll empirikusan adott élete minden lehetőségének; felemelkedik egy olyan életbe, amilyennek 'lenni kellene', és ott hazára talál; mindaz, amit írt, tele van erővel, szépséggel, gazdagsággal és ügyességgel, a bőségből született, és a bőség nemes öntudata uralja. Életének gyötrelmes értelmetlenségéből és töredékességéből egyetlen árnyék se vetődik erre a ragyogásra.”