Rossz nyelvek szerint W. S. Maugham kiválóan írt, csak épp nem volt semmi fantáziája: világhírű novelláinak témáit az életből merítette, akár angol szalonok világába kalauzolta rajongóit, akár Szumátrára, Szingapurba, vagy egy déltengeren hánykolódó gőzhajóra. A lényeg azonban az eredmény: briliáns történetek fűzére. Az „Eső” tökéletes színdarab is lehetne, három főszereplővel és néhány mellékfigurával. Dr. Macphail alakjában azonnal az íróra ismerünk, a vidám és kegyetlen história narrátorára. Hogy a fanatikus lelkész, Davidson valóban élt-e, nem tudható, de kétségkívül élt, amíg világ a világ, a prüdéria és az álszemérem. Miss Thompson, a vándor kurtizán viszont annyira hús-vér jelenség, hogy szinte előttünk áll, vastagon rúzsozott ajkával és a lábikráin feszülő pamutharisnyával. A komoran kopogó trópusi eső és a remek lélekrajz észrevétlen olvad össze ebben a kis remekműben.