HA MŰVELT MAGYAR TÁRSASÁGBAN a velünk egy hazában élő németekre terelődik a szó, olykor atyai módon vállveregető vagy szelíden csipkelődő, de általában őszinte rokonszenvre valló megjegyzéseket hallunk. Mindenki szívesen eleveníti fel és ápolja tovább rokoni vagy baráti kapcsolatait a derék cipszerekkel, a nyugatmagyarországi hiencekkel, a dunántúli és bácskai „svábok"-kal, sőt még bánátiakkal is, akik a rangsor végére szorulnak. De mihelyt valaki az erdélyi szászokat emlegeti, a beszélgetés megakad vagy más hangulatba csap át. A társaság egyik tagja fagyosan megjegyzi, hogy valamelyik atyjafia szász lányt vett feleségül, s az új menyecske bizony sehogysem tudott beleilleszkedni a családi együttesbe, sőt urát is elidegenítette rokonságától; a társaság egy másik tagja a magyarságra bántó tapintatlanságokat elevenít fel a szászlakta földön tett utazásaiból, a harmadik kelletlenül dicséri a szászok szorgalmát, összetartását, céltudatosságát, de kénytelen elismerni, hogy kissé gőgös, zárkózott, nehezen megközelíthető emberek - aztán hamarosan kész az egybehangzó ítélet: a szász „más", mint a többi köztünk élő német. Ebben a „más"-ban aztán mindenki könnyen megnyugszik és a társaság napirendre térhet a tárgy fölött.
Hát a másik oldalon, a szászok között hogyan ítélkeznek és gondolkodnak rólunk?