A gyerekeknek és felnőtteknek szánt könyvek között nálunk nagyon sokáig nem volt átmenet, vagy az egyiket, vagy a másikat kellett olvasni. Pedig a rohanó világunkban, az internetes szupersztrádán máshogy olvasnak a fiatalok, átalakult a történetfogyasztás, és erre a könyvpiac elég lassan reagált: az olvasók nem találkoztak a saját kérdéseikkel és problémáikkal, hanem egyből az ún. felnőtt irodalmat kellett átrágniuk, nem csoda, hogy nem fogta meg őket az olvasás. A középiskola abban érdekelt, hogy keresztülrohanjon az irodalomtörténeten, nem abban, hogy 1. megszerettesse az olvasást, 2. fejlessze a szövegértést. Ez látszik is a későbbiekben is (PISA-felmérés). Bejöttek külföldről a Young Adult könyvek, az utóbbi pár évben egyre több regény szól kifejezetten ennek a korcsoportnak, és végre a magyar kiadók is eszméltek, sorra jönnek az ifjúsági könyvek, amelyek rétegzettebb, kimunkáltabb regények.

A fenti, ún. trendbe illeszkedik az Én még sosem középiskolai világa a szereplők Budapestbe ágyazottságával, a háromszögben megtalálható szerelemmel, barátsággal, sértettséggel, világfájdalommal, játszmákkal, illékony kapcsolatokkal és hatalmi mechanizmusokkal. Mindhárom alkotásban közös tehát, hogy nagy vállalások nélkül, a saját világuk és közösségük ismeretének biztonságában tárnak fel önmagukból elég sokat. Persze ezt a természetességet is ki kell találni, meg kell írni úgy, hogy végig hiteles legyen és működjön a szöveg.