Sinka István a 30-as évek közepén a népi írók legjelentősebbjei után "megkésve" indult. Juhász volt, szülőhazája az Alföld, az életet a magyar puszták legelesettebb rétegének sorsát viselve ismerte meg; együtt szenvedett, együtt vágyakozott osztályosaival egy igazságosabb rend után. Előbb Ady-sugallatú, majd hangját találva, népies-balladás tónusú verseskötetei sorra láttak napvilágot. (Himnuszok Kelet kapujában 1934, Pásztorének 1936, Vád 1939, Az élők félnek 1940). Bennük egyfajta ősi rideg paraszti világot elevenített meg, a pusztai nyomor életképeit villantotta fel; pásztorokról, zsellérekről, uradalmi cselédekről, megalázkodott, kifosztott, öregségükben félredobott parasztokról írt, s átkozta az uradalmat, az uraságot, kastélyt és hajcsárokat. Színes, ízes írói nyelve, képei, hangulatai, alakjai, írásainak tragikus mélysége s humora is e nép ismeretéről és szeretetéről vallott. Prózai írásainak is ezek voltak pozitív vonásai, közülük néhány sikerült darab most jelenik meg először kötetben.