1975-ben a BM III/I-es ügyosztályán megnyitják "PÁPAI-né" beszervezési és munkadossziéját. Fia 2014 márciusában értesül róla. Ennek megrázó dokumentuma ez a könyv. Ítélet nincs.

„A kávéházi beszélgetésen – ahol ki kellett derülnie, hogy ki is az illető, az a bizonyos családtag, akiről a telefonhívásban már név nélkül szó esett –, én már azelőtt, hogy meghallottam volna a nevét, már azelőtt biztos voltam benne, hogy bár ez teljesen és tökéletesen lehetetlen, és ha valami, akkor az az egy ki van zárva, és éppen azért, mert teljességgel ki van zárva, de nyilván az anyám. De mitől is volt bennem ez a bizonyosság? Talán a rebbenő ajka, amikor éreztem, hogy mondani akar valamit, hogy ott van a nyelve hegyén, de végül mégsem mondja ki?”

A Zehuzéban, Forgách András 2007-es monumentális levél- és családregényében már összeállni látszott az anyakép. Szépnek tűnt még az elháríthatatlan és a hősnőt örvényként beszippantó tragédia is, az örök idegenség, amit a másokról való szüntelen gondoskodás tett hősiessé, mindez összefűzte, egybefogta a történet szálait. Ez a kép most újra és talán végleg darabokra tört.

„Anyám, a mozaiknő” – fakad ki az Élő kötet nem marad utolsó fejezetében Forgách, és ezzel egyúttal megfogalmazza könyve írói módszerét: a szétszedett, újra összerakott, megint szétszedett és megint összerakott, kíméletlenül szétszedett és makacsul összeillesztett szilánkok és töredékek technikáját. A történet rejtett hőse, „a fiú” időtükörbe néz édesanyja portréját megalkotva, és az újra felelevenítés módszerével rég történt eseményeket rekonstruál, és szembesíti őket a száraz és stílustalan, ridegen szófukar hivatali szövegekkel.

A szembesülés megrázó dokumentuma Forgách András könyve, az Élő kötet nem marad.