Ford.: Lőrinczy Attila.

A neves osztrák író önéletrajzi sorozatának utolsó, ötödik részében folytatódik az alig tizennyolc éves ifjú gyógyintézeti kálváriája. A sorozat előző, megrendítő darabjában (Nagy levegő)) az elbeszélő súlyos betegen hónapokat töltött egy haldoklók számára fenntartott kórteremben. Akkor, az élet és a halál mezsgyéjére kerülve úgy döntött, hogy megmarad e keserves világ tiszta tudatú szemlélőjének. Döntését - az író értelmezése szerint - önnön vitalitásának és a nagyapai szellem utolsó útmutatásának köszönhetően hozta meg. Igaz, akkor még nem sejthette, hogy a betegség hosszú hónapjai várnak még rá.

E kötetében folytatódnak a sorozatos kórházi és szanatóriumi kezelések, még drasztikusabb formában. "Kijártam már a betegség és a halál elemi iskoláját, sőt a középiskoláját is. Maradéktalanul tudatában voltam a betegség és a halál egyszeregyének. Most pedig a betegség és a halál matematikájának magasiskoláját látogattam" - vallja az elbeszélő. A súlyos, agonizáló tüdőbetegek között fekvő fiatalember ezúttal azonban "elkülöníti" magát: senkivel nem kommunikál, csupán az események passzív megfigyelőjévé válik. E megfigyelések közé vegyülnek a nagyapjára való nosztalgikus visszaemlékezések, valamint a sajátos bernhardi monológok, amelyekben a megfigyeléseiből leszűrt filozófiáját fejti ki. Bernhard tényszerűen, minden írói modorosság nélkül, saját érzelmeit lecsupaszítva emlékezik a mindennapos kínszenvedés, az abszurd halál látványaira. A halállal szembesülő és a harcot felvevő elbeszélő figyelmében ráismerünk az író látásmódjára és a műveiben természetszerűleg stilizált radikalizmus lélektani és egzisztenciális gyökereire.

A könyv megjelenését támogatta a Soros Alapítvány.