Életünk mekkora része az, amit igazán életnek nevezhetünk? Meg tudjuk-e jósolni a jövőt, s elkerülhetjük-e a tragédiát, mely látszólag elkerülhetetlen? Hogyan szabadulhatunk meg kínzó gondolatainktól? Mekkora áldozatot vállaljunk szerelmünkért? Az argentin Jorge Bucay nem ad egyértelmű választ ezekre és a hasonló kérdésekre, hanem csak történeteket mesél… Egy kis elbeszélést ír, vagy egy ismert mesét elevenít fel, vagy prózaversben fogalmaz meg valamilyen talányos élethelyzetet. Azt vallja ugyanis (a Gestaltpszichológia - vagy alaklélektan - követőjeként), hogy minden útmutatást konkrét helyzethez kell kötni. Az általános szép szavak nem sokat segítenek, s ha "ömlesztve" az emberre zúdítják a sok bölcs tanítást, nem ér annyit, mint az, ha életünk valamely problémájával egy megragadó képben, mesében, allegóriában szembesülünk. Így Bucay könyvei sohasem szokványos életvezetési tanácsadók - "elgondolkodtató történetei" akkor is élvezetes olvasmányok, ha különben meg se fordulna a fejünkben, hogy pszichológushoz forduljunk bajainkkal. Jorge Bucay a világ számos országában hihetetlen népszerűségnek örvend: könyveiből emberek százezrei merítenek erőt és bölcsességet életproblémáik megoldásához. A már magyarul is megjelent Levelek Claudiának és Életmesék után időrendben ez Bucay harmadik könyve, s a benne szereplő huszonnyolc történet segít ráébredni az olvasónak arra, hogy valójában igen kevés fontos dolog van az életben, s az mind elérhető, ha önmagunkat és a világot is el tudjuk fogadni olyannak, amilyen, s megértjük, hogy "semmi, ami jó, nem adatik ingyen". "A szúfi mester mindig egy parabolát mesélt az óra végén, ám a tanítványai nem mindig értették meg a történet üzenetét… - Mester - állt eléje egyik este az egyik tanítvány. - Te csak meséled a történeteidet, de nem magyarázod el, hogy mit jelentenek… - Bocsássatok meg érte - mentegetőzött a mester. - Engedd meg, hogy kárpótlásul neked adjam ezt a zamatos őszibarackot. - Köszönöm, mester - vágta rá elégedetten a tanítvány, mert tetszett a hiúságának a mester válasza. - És hogy teljesebb legyen az ajándék, meg is hámoznám neked a barackot. Megengeded? - Igen, mester. Nagyon köszönöm - felelte a tanítvány. - Ha már egyszer itt van a kezemben a kés, szeretnéd, ha feldarabolnám, hogy annyival is kényelmesebb legyen neked? - Örömmel venném. De nem szeretnék visszaélni a jóságoddal, mester… - Nem visszaélés, ha én ajánlom fel. Csupán a kedvedbe szeretnék járni. Engedd meg, hogy meg is rágjam, mielőtt átnyújtanám neked… - Ne, mester! Nem szeretném, ha megrágnád! - tiltakozott nagy csodálkozva a tanítvány. A szúfi mester szünetet tartott, aztán így folytatta: - Ha minden történet értelmét elmagyaráznám… az olyan lenne, mintha megrágva adnám a gyümölcsöt a szádba." A szúfi bölcseletből