Flaubert-nak volt egy ifjúkori szerelme, afféle ábrándos, költői, reménytelen szerelem, amely azzal végződött, hogy a leány máshoz ment férjhez, egy bizonyos Maupassant nevű köztisztviselőhöz. A sors azután úgy hozta, hogy Maupassant úr is, felesége is fiatalon meghalt, egy árva fiút hagyva maguk után. Az agglegény Flaubert pedig ettől kezdve gondoskodott a magára maradt gyermekről, fogadott fiának tekintette, s igyekezett művelt embert nevelni belőle. Ámde hamarosan felismerte, hogy a serdülő fiút nemcsak a tanulnivalók érdeklik, hanem igazi írói tehetség is gyanítható benne. Márpedig irodalomhoz és írói tehetséghez aligha értett valaki is jobban, mint Flaubert. Elhatározta hát, hogy módszeresen íróvá neveli az ifjú Guy de Maupassant-t. Kidolgozta az íróvá nevelés módszertanát, és kemény feladatok elé állította a fiút, hogy rászoktassa a pontos és részletes megfigyelésre, a fogalmazás fegyelmezettségére, a szavak gondos megválogatására. Flaubert nagy tanítómester volt, és Maupassant-ból nagy tanítvány lett. Maupassant novelláinak egyik köre ifjúkorának döntő, nyomasztó élményét idézi: a III. Napóleon bukása utáni német megszállást, a megalázók és megalázottak, a kíméletlen győztesek és a kiszolgáltatott legyőzöttek viszonyának halhatatlan példázatai ezek a történetek. - Egy másik kör a paraszti életé. Maupassant az első hiteles parasztábrázolók közé tartozik; főleg a kicsinyes, önző, kíméletlen módos parasztok rideg világát mutatja be, szétfoszlatva a falusi idillek ábrándjait. - Hanem a legfontosabb kör maguknak a polgároknak, a polgári magatartáslehetőségeknek kimeríthetetlen változata. Maupassant novelláiból úgy kavarog elébünk az eszméit és erkölcsét vesztő polgár végtelen számú arculata, mint Boccaccióból a reneszánszra készülő középkor végi polgáré vagy Balzacból a még nagy célokkal teljes, forradalom utáni polgárságé. - És mindig és mindenütt a szerelem.