Utószó: E. Fehér Pál.

Borisz Paszternak a leggazdagabb, legkülönlegesebb életű orosz író. Szülei művészemberek, gyakori vendég náluk Tolsztoj, Gogol, Rilke. Gyerekként festőnek, aztán zongoristának tanul, később a filozófia és a filozófiatörténet érdekli.

A harmincas évek első felében még elismerték, 1934-ben az Írószövetség megalakulásakor Buharin a szovjet költők élvonalába sorolta, 1935-ben az antifasiszta írók párizsi kongresszusán a hivatalos küldöttség tagja volt. 1936-ban azonban több sajtótámadás érte költészetét, amiért az eltért a szocialista realizmus és a pártos költészet normáitól. Paszternak ezt követően bezárkózott, fordításokon dolgozott. 1943-ban ismét kötete jelent meg, a világháború idején irodalmi esteket tartott a katonáknak.

Stockholmban 1958-ban – soha nem látott sietséggel – odaítélik érte az irodalmi Nobel-t. A hivatal közli Paszternakkal, ha elfogadja, le is út, fel is út, nincs helye a Szovjetunióban. Hatvannyolc éves ekkor. Öreg, sokat látott, tapasztalt író. Tudja, miről szól az élet. Nem csapja be magát: nyílt levélben lemond a Nobel-díjról.