Az Atlantisz utáni kultúrperiódusok vallásos szemléletében szimbolikusan a kozmikus események fejeződnek ki. Az első, az ó-indiai kultúrperiódus felidézte a Föld legelső időszakát a perzsa a másodikat, a Jó és a Gonosz princípiumát a régi egyiptomi ember pedig a harmadik időszakot, a maga hármasságával, Oziriszével, Íziszével és Hóruszával együtt. A negyedik, görög-római kultúrkorszaknak aztán már Olümposza volt, - a lelkek Atlantisz istenalakjaira emlékeztek vissza. Majd beköszöntött az újabb periódus, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak. Mi magunk is ebben élünk. Mire emlékezhetünk? Semmire sem! Ez az oka annak, hogy miért éppen ebben a kultúrkorszakban jutott hely az oly sok vonatkozásban Isten nélküli világnak, hogy miért éppen az ötödik korszak van ráutalva arra, hogy ne a múltba tekintsen vissza, hanem előre nézzen a jövő felé. Az ötödik korszaknak a jövő irányába kell tekintenie, ahol majd újra fel kell támadnia az isteneknek! Az ötödik korszak Istenről alkotott képei többé nem lehetnek már emlékképek - az ebben a korszakban élő embereknek előre kell tekinteniük, mert életüknek csak ekkor lesz spirituális jellege. Lelkeink át meg át vannak szőve titokzatos kapcsolatokkal - az egyiptomi korszak mai ismétlődését olyan kiindulópontnak tekinthetjük, ahonnan valóban eljuthatunk ahhoz a felismeréshez, miszerint ötödik korszakunk a világ középpontjában áll. Korunk emberének tehát éppen ezért előre kell tekintenie a mi feladatunk, hogy első ízben értsük meg teljes mértékben Krisztus tettét, a golgotai misztériumot.