Diákkoromban ​futballista-karrierről álmodtam.
Korán kiderült: a kerek labdához semmi tehetségem.
Elkezdtem írni. Tizenhat-tizenhét éves lehettem, mikor egy fejelőmérkőzésen valamit észrevettem. Öreg csavargó ment át a téren, leült a padra és elaludt. Ez lett az első novellám. Ezzel rábukkantam az alaptémára, vagy még inkább: az alaptéma talált meg engem. Hőseim azóta is jönnek, legyintenek, elalszanak.
Másképpen: a külváros varázsa, álomvilága és költészete adott nekem látásmódot. Amit írok, egy szelet a világból. Amennyit a reflektor kihasít a sötétből. Mint mikor egy gyerek az ablakon át az utcára bámul, s az előtte elvonuló látványból valamit behúz magának, hogy alaposan szemügyre vegye. Írói igényem: kizárni minden esetlegességet, elhagyni a töltő- és mellékanyagot, megtalálni és rögzíteni a legfontosabbat. Egy szóval sem többet. Annak a bódénak, amit én Budapesten, az árusok terén felállítok, a világ minden pontján meg kell állnia. Ha bárhol összedől, be kell ismernem, hogy rosszul építkeztem.
Regényeim és novelláim szereplői küzdő emberek. Ezzel azt is mondtam: van bennük optimizmus. Persze, nincsenek a gyengeelméjűek monoton derűlátásával megverve.
Csempe-Pempe, Csutak vagy más hősöm életében a kezdés, a bukás, az újrakezdés, a csalódás olykor szánnivalóan tragikus, néha groteszk. De hát felesleges is az ilyesmit agyonmagyarázni…
Mándy Iván