Skvorecký rendkívül rutinos, de kisebb fajsúlyú író. A szó lehető legjobb értelmében kismester. Ez különösen akkor érezhető, amikor nagyobb formákba fog, regényeit valósággal szétfeszíti szerzőjük elbeszélő kedve. Írói alkatában ez Hasekkal rokonítja. De míg Hasek tud találni egy olyan tulajdonságok nélküli hőst, akit épp az általa mesélt anekdoták tartanak össze (és tartanak minduntalan távol attól, hogy karaktervonásai állandósuljanak), addig Skvorecký kedvenc figurája Smiřicky túlságosan is emberi, jól szaxofonozik (Svejk nem tud szaxofonozni...), túlságosan szereti a nőket (ahhoz, hogy tulajdonságok nélkül maradjon). És amíg Hasek beéri a pikareszk regény már-már primitív kompozíciós módszerével, így az anekdotáknak szabad mozgásteret és fontos kompozíciós szerepet biztosítva, Skvorecký kompozíciói túl bonyolultak és túl okosak az anekdoták spontaneitásához. Skvorecký igazi műfaja a novella. Ez a könyv novelláskötet, de egyetlen, túlságosan zajos tulajdonságokkal (szaxofonnal) rendelkező hős köré csoportosulnak. Aki inkább az eseményekbe is belekontárkodó elbeszélő szerepére szorítkozik itt (ellentétben mondjuk a Gyávákkal vagy Az emberi lélek mérnökével). Mégis róla ad valami életkori hangulatjelentést a könyv, Škvoreckýnak talán a legjobb regényét hozva létre. Bár maguk a novellák nem mindig tökéletesek. Nem mintha Skvorecký a tökéletességre törne. Művei szaxofonimprovizációk, a hibát vállalja és beépíti a műbe. Ezek az elbeszélések többnyire poénra kihegyezett könnyű darabok, de megesik, hogy a poént a cím lelövi (Kis prágai Mata Hari). Van valami könnyedség, valami önfeledt dzsessz ebben a könyvben, ami mégiscsak meggyőzővé és kellemes olvasmánnyá teszi. És ez egyúttal ars poetica is. Mi egy író feladata? - kérdezzük annyiszor. Skvorecký szerint, hogy írjon. Semmi több. Ez pedig önmérsékletet is jelent. Skvoreckýnél az etika mindig megelőzi az esztétikát. És ő saját etikájának mindig eleget is tesz. Ami annyit jelent, hogy ír. Késztetésének áradása szerint.