Ami súly, az mindenképp süllyed és zuhan.

Claudio Magrist, a tudós trieszti germanistát a Duna tette a szó tágabb, köznapibb értelmében is világhírűvé. A Duna ugyanis nemcsak tudós, hanem népszerű könyv is volt, egy folyó regénye. Az Egy másik tenger ugyancsak tényekből építkezik. Hőse, Enrico Mreule, létező személy; annak a goriziai Carlo Michelstaedternek a barátja volt, aki a századelő olaszosztrákszláv peremvidék-kultúrájának bizarr képviselőjeként huszonhárom éves korában öngyilkos lett. Michelstaedter kurta életműve fennmaradt, a holtig hűséges barát neve azonban legfeljebb ha lábjegyzetként. Carlo a Nyugat Buddhája. Öngyilkossága a fő tézist: a vágy, a valamivé levés, a jövővárásnak álcázott halál felé menetelés tagadását tette szemléletessé. Enrico más utat választ. Ő az életével óhajtja demonstrálni ugyanazt. Klasszika-filológia tanárként és marhahajcsárként, a mitikus Mediterráneum és a Csendes-óceán, az egyik és a másik tenger partján, vad, embertelen szabadságban, boldog, mogorva boldogtalanságban. Háttal a világnak, arccal a tengernek. A változatos helyszíneken, történelmi viharok közepette játszódó igaz történet Claudio Magris sajátos olvasatában végül is afféle szellemi-lelki kalandregénnyé -igazi, immár idézőjelek nélküli - regénnyé lesz.