A köteteben szereplő, alkalmi írások mindegyike külön-külön is a végső kérdésekkel birkózik, így együtt meg egyenesen inkább filozófiai vagy teológiai súlyú létbölcseleti traktátus darabjaiként hatnak. Borbély életről és halálról elmélkedik - a halál tanulmányozását az emberi élet kikerülhetetlen kondíciójának nevezi -, a vallás és a hit kérdéseit boncolja - a vallást az emberi szenvedéssel való számvetés alapvető technikájának minősíti -, az emberi egzisztencia problémáin töpreng, a személyiség késő modern-posztmodern lehetőségeit kutatja, az irodalomról mint az "örök dolgok" közé tartozó létezőről spekulál. Határozottan elutasítja a gondolatot, hogy a maga vállalkozása a szakmaibeli filozófia vagy a hivatásos teológia felől megítélhető volna, ugyanakkor mégis eltökélten bölcselkedik. Mélyen lírai alkat, roppant közvetlenséggel képes személyiségét olvasói elé tárni, életproblémáit meg művé formálni. A gyűjteményben egy öngyötrő figura alakja képződik meg, aki nem érzi jól magát a saját bőrében: egyenesen rettenetesnek találja az őt körülvevő világot, időről időre kifejezetten mély depresszióba esik. Társadalmi problémák önmagukban nem érdeklik különösebben, a nyolcvankilences fordulatot alig észrevehető változásként érzékeli, a fogyasztói kapitalizmus diadalmas előretörése csak undort képes kiváltani belőle. A "képviseleti irodalom" ellehetetlenülése nem tölti el felhőtlen örömmel - ahogy egyébként jeles posztmodern szerzőhöz illenék -: a "szövegirodalomban" az irodalom tétjének és súlyának csökkenését ismeri föl. Közben pedig művé igyekszik formálni mindent, ami benne és vele történik: mély indulása, apjának stigmatizáltsága vagy szüleinek tragikus halála, mind irodalmi anyaggá válik nála.