Miért tekintettek már a korai keresztények Isten anyjára úgy, mint mindenki anyjára? Miért nevezték az egyházatyák Máriát az Egyház jelképének, aki védelmezőnk és szószólónk? Mit jelent a Szent Szüzet illető másfél ezer éves olyan hasonlat, hogy ő „a menyegzői szoba, amelyben az Ige eljegyezte magát a testtel"? Hogyan értelmezzük a legősibb Mária-ikonokat, amelyeket a hagyomány Lukács evangélista munkáiként tisztel? Miért jelképe Mária szeplőtelen fogantatásának az aranykapu és a napba öltözött asszony, és miért előképe az ószövetségi Hanna, az Énekek éneke „elzárt kertje" és „lepecsételt forrása", vagy Jákob küzdelme az Úr angyalával? Mi köze van a Napnak szentelt arany asztalnak, Salamon trónjának, a mannát őrző edénynek, a hétkarú lámpásnak, a szövetség ládájának, vagy a bibliai Juditnak, Eszternek, Áronnak, Mózesnek, sőt, Habakuk prófétának, vagy éppen Sámsonnak a Szűzanyához? Az angyali üdvözletnek a Szentháromság kinyilatkoztatásához? Mindezekre válaszol ez, a teológia és a művészettörténet határterületét érintő, a mariológia és krisztológia lényegét megfogalmazó, az olvasót a Szentírásban való elmélyülésre, megváltottságunk felismerésére, igazi szemlélődésre hívó könyv, amely gazdag képanyagot is tartalmaz. Vagyis, az olvasó nem csak a válaszokat találja meg a fenti és még számos további kérdésre ebben a műben, hanem az Isten anyjához kapcsolt ó- és újszövetségi jelenetek analógiás, jelképi vizsgálata: a tipológiai módszer megismerése mellett elsajátíthat egy olyan Biblia-meditációs módszert is, amelynek gyakorlásával gazdagíthatja saját spirituális valóságát, javíthatja szellemi életminőségét. Dávid Katalin műve jelentős hozzájárulás az európai művelődéstörténethez, amelynek alakításában a mariológia fontos szerepet játszott.