A regény sztorija novellára is alig elegendő: egy ötvenes éveiben járó, színes bőrű férfi megöli fiatal, alig 18 éves szeretőjét. Felesége a halotton kíván bosszút állni: arcát összekaszabolja, ám később annak nagynénjét látogatja rendszeresen, a vele való beszélgetések során szeretné megtudni, hogy mi is történt, miért történt mindez? E novellányi történetet az írónő nagy ívű, gazdag áradású, igazi történelmi regénnyé dúsítja.

A novella szinte csak ürügy Morrison számára, hogy a húszas évek vidéki és városi, a múlttól és jövőtől egyaránt terhes néger világát kibontsa, tablóba rendezze, „értelmét” megfejtse. Nem történeteket beszél el, nem a szereplők számait sokasítja, nem történeti-művelődéstörténeti esszéket illeszt művébe: kevéske szereplőjének tudatából bontja ki az amerikai Nyugat és Dél nyomorúságos kisvárosainak múlt század végi, század eleji struktúráját, egyszerre színesen egzotikus és nyomottan elidegenítő, fényesen villódzó és minden rémséggel teli világát, hogy azután felmutassa a húszas évek városát, ahová lassanként mindenki felköltözik, amibe mindenki reményeit veti, ahol azután persze semmi sem történik, semmi sem úgy lesz, amint azt a remények ígérték. Ebben a városban válik idegenné férj és feleség, itt lesz szeretője a kis modell az idősödő férfinak, itt derül ki, hogy valami nagyon hiányzik a színesbőrüeknek, valami, ami szinte transzcendens, metafizikai súlyt kap, de amiről az írónő sem árulja el, hogy micsoda? Csak negatív rajzát adja, csak a hiányát élezi, csak az üres távlatokat vetíti szereplői elé.