Witkiewiczet nemcsak a lengyelek tekintik az abszurd dráma úttörőjének, hanem nyugat-európai méltatói is: a húszas években alkotta meg azt a sajátos dramaturgiát, mely Lonesco és Beckett színpadán a negyvenes és ötvenes években vált végleg szalonképessé. Witkiewicz a maga színpadán gondolatokat, érzéseket, emberi kapcsolatokat mutat be, csupasz lényegére vetkőztet mindent: szerelmet, gyermeki és szülői szeretetet, barátságot, becsvágyat, jóságot, gonoszságot. Helyzet-alaptípust és ember-alaptípust variál darabjaiban, miközben elmossa a határokat a valóság és a látomás között, az idő határai pedig szétfolynak, és a színpadon egyszerre van jelen a ma és a régmúlt, olykor még a jövő is. A képtelen párbeszédek, a még képtelenebb helyzetek, a groteszkül komikus jelenetek egymásutánja olyan, mint egy nyomasztó álom gyorsan változó képeinek filmszerű sorozata. Párbeszédei nemcsak fordulatosak, csillogóan szellemesek, hanem elgondolkodtatók is. Drámái ezért olyan izgalmasak, de egyben ellenállhatatlanul mulatságosak is.
Tartalom:
Vízityúk |
5 |
Hőbörgő János Mátyás Károly |
57 |
Az őrült és az apáca |
101 |
Az anya |
131 |
Egy kis udvarházban |
185 |
Witkacy, a drámaíró (Elbert János) |
233 |