Ford.: Gáspár Endre.

"Mintegy negyven esztendővel a regény írásának kezdete előtt, a Tonio Kröger idején jegyezte fel először, hogy foglalkoztatja a szifiliszes művész alakja, aki, mint Doktor Faust, szerződött az ördöggel; a szifiliszes fertőzés mámorító, zseniális művekre, inspiráló erőként hat, amíg a művészt el nem viszi az ördög, a paralízis. Már ebből a néhány sorból látható, hogy a német irodalomban oly nagy szerepet játszó Faust-téma milyen végletesen tragikussá formálódik Mann-nál jelentkezésének első pillanatától. A XVI. századi Faust-népkönyv, amint Engels írja, nem több, mint az elme hívságai ellen jámborságra intő boszorkányhistória. A felvilágosult Lessing Faust-vázlatában a csillapíthatatlan emberi tudásszomj jelenik meg; Goethénél a hasznos munka eszméjének képviselőjeként hagyjuk el a költemény második részének végén Faustot…
A kora regényét író, a német és a művész lét problémavilágát a fertőzés, a betegség jelképességébe oldó Mann hőse, Adrian Leverkühn a Goethe Faustjáéval éppen ellentétes utat jár meg; a világból a legszörnyűbb magányba zuhan, művészete pedig a nihil örvényének, reménytelenségének, embertelen, jéghideg közönyének kifejezője…
A modern zenéről…sok szó esik ebben a regényben. De… a zene voltaképpen csak mint a német polgárság hanyatlásának, bűnössé válásának egyik áttételesen jellemző motívuma, tünete jut megfelelő szerephez. A zene és egy muzsikus életútja a korral s a németséggel kapcsolatos mondandóit hordozó jelképrendszer forrása lett ebben a regényben."