„Ha verseim, mint mondod, megszólíthatnak másokat, úgy azok a mások nem énrám, hanem a bennük feszülő, elhallgatni, elfojtani vagy artikulálni már-már egyképpen veszélyes botrányra érzékenyek - s természetesen akik számára a költészet nem ünnepies, hanem mindenkori valóságos létesemény. Azonban verset írván szinte soha nem gondolok az olvasóra, magam olvasok-írok egyidejűleg, engem kell a versnek megindítania; ha ez, ritkán, sikerül, akkor már, mondhatni, az orrunknál fogva vezetjük egymást, akárhol és akármely diszpozícióban megvagyunk.”(Részlet a Keresztury Tibornak adott interjúból)Marno János költészetében a közvetlen tapasztalat lehetetlensége indítja az ellentmondások nyelvi-poétikai küzdelmét. Ám az írás nemcsak rombolás, hanem tisztázás, profán konfesszió: az önmagát megalkotni vágyó és ugyanakkor önmagáról hallgató én megszületése a személyes tapasztalatokat megalkotó és kioltó emlékezet munkájában.Marno Jánosnak ez a második verseskötete a Jelenkor Kiadónál.