Sorozat: SYMPOPSION KÖNYVEK 55. - Megjelent 2000 példányban --- Kedves barátom! valahol minden összefügg. Imádok mesélni. Mesemondó szikla akarok lenni. Úgy érzem, időtlen idők óta ülök itt a teremtés pálcikájával, a nagy fekete cilinderrel és a metszőollóval, mellyel valamilyen kényszerből mégis minden kibontakozót lenyesek, mielőtt teljes szépségében kibomlana. Egy fajta céltalan muszáj-játék is ez. Színes üvegcserepek a napfényben. Összekeverem őket, s gyönyörködöm bennük. Tetszenek. Az enyémek is, nem is. Látom is magam bennük, nem is. A kavargó történetek, történetdarabkák, képek, gondolatok és gondolattöredékek, ötletek és ötlettöredékek, ötlettelenségek stb. szoros egymásmellettiségéből kell kipattania a szikrának. Nem én találtam ki. Lesem, mi lesz. Leshetem? Furcsa gondolatok kavarognak a fejemben. Csonkok. A szelektáló mechanizmusba vetett hitem olykor meginog, s ez képes megbénítani – egy időre. Csak a Gutenberg-galaxis tökéletlen tökéletességének ajzó gondolata oldja fel a görcsöt, meg a módszerbe vetett hitem. A módszerbe, melynek nem szabad tévesnek lennie, nem szabad rossznak lennie, jónak kell lennie, sőt többnek. Ilyenkor folytatni tudom a szövögetés/metszegetés néhol könnyed, néhol könnyes, véres, öregbítő játékát. Az emlékezőtehetség mintha halványulna. Már-már mintha egy magam duzzasztotta folyóban fuldokolnék. Önnállósuló folyam. Törvényeket igyekszik szülni, törvényeket igyekszik diktálni. Egyre kevesebb olyan kanyar, amelyet én szeretnék. Félek, hogy untatlak, félek, hogy fölöslegesen ismételgetek. Értsél meg! Itt babrálok ezzel az istenverte kalappal, s nem tudom kiemelni belőle a nyulat, míg mások ezt olyan elegánsan csinálják. Figyelmem folyton elkalandozik. Képzelj el egy sorozat felfújandó léggömböt! Én azokat a léggömböket akarom felfújni, melyeket mások nem szoktak felfújni. Szűz levegővel szeretném feltölteni, de olyan sokat éltek és lélegeztek már előttem. A léggömböket alig tudom csokorban tartani. Minél nagyobbra fújom őket, annál szebben rajzolódik ki oldalukra az ábra, s annál közelebb állnak a kidurranáshoz. Végül megharagszom. Rájuk húzom a kalapot, és faképnél hagyom őket. Akkor azután szikrázhatnak! (Pedig nem így van.) Nem akarom őket nagyon felfújni, a szűz levegő pedig – régóta tudom – humbug. Nem akarok nyakatekerten dialektizálni, mert nem tudok, pedig a dialektika ügyes kezekben a gondolati pontosság és árnyaltság hatékony fegyvere lehet. (Ahogy az ellenkezője is.) Pedig. Tudod-e, mit mondott a mesemondó a mese végén a meséjét, a meséit tátott szájjal hallgató sziúknak, nem a sziúknak, hanem az irokézeknek? Tudod-e? Azt mondta, hogy: most már berekesztem a szavamat. Amíg világ a világ, emlékezzetek a most hallottakra. Mondjátok tovább gyermekeiteknek és unokáitoknak, egyik nemzedék a másiknak. Lesz, aki jobban fog emlékezni, mint a többiek, lesz, aki szebben mesél, mint mások. De egyet tudjatok: ha elmentek egy mesemondóhoz, és megkéritek, hogy mesélje el nektek a rég volt történeteket, vigyetek neki ajándékot, kenyeret vagy húst, vagy ami éppen adódik, s hallgassátok végig akkor is, ha olyat mesél, amit már ismertek, mert soha többé nem fog mesélni nektek. Én mindent elmondtam, ami kezdetben volt, még azt is, ami még régebben történt. Most rajtatok a sor, hogy továbbadjátok a meséket, és örökre emlékezzetek arra, amit tőlem hallottatok. Az eruditív poggyász, ugye? De én még nem tudom berekeszteni a szavamat, sőt úgy tűnik, nem is fogom tudni soha. Nem lehet ennek a végére érni. Az az istenimádó/istenverte nagyanyám kereng a fejemben meg a szifilisz, s kénytelen vagyok beszélni róluk. Ó, Kalliopé, ó, Klió! Gyertek, gyertek! Mindent át meg átsző akaratlanul is a történet, a történetiség, a történelem. História, Hispánia stb. Éljünk mindannyian százezer évig! Miért is ne?