Kántor Péter már indulásakor, az 1970-es években fölmutatta maradandó költői erényeit: virtuóz nyelvhasználatát, a költői formaelemek szuverén alkalmazásának képességét, a kis dolgok líraiságának láttató erejét és nem utolsósorban kedélye természetes kedvességét. A bemutatkozó kötet, a Kavics megjelenése óta e vonásai mit sem változtak, legföljebb kiegészültek azzal a "tulajdonsággal", amit az irodalomban érettségnek szokás nevezni. Esetében ez természetesen nem komolykodást vagy nehézkességet jelent, nagyon is megőrizte a világra rácsodálkozás frissességét és nyelvhasználata hajlékonyságát . Mostani versei a "folyami költőt" mutatják be: kötetében, az Allegro moderato című ciklusban a Dunához szóló szemérmes vallomásait gyűjtötte össze. Nem József Attila-i univerzalizmussal vagy történeti pátosszal ábrázolja a szimbolikus értelmet is nyerő folyót, éppen fordítva: a Duna - és áttételesen a haza - Kántor Péter familiárisa, családtagja lesz. E kötetének anyagát, alaphangját a gyermekkorra való visszaemlékezés adja meg, irálya is evokatív jellegű (Hogy derengjen; Szingaléz; Panni búcsúztatója; Az utolsó mohikán stb.). Az érettség, a gondolati elmélyülés tehát keresetlen, közvetlen, tegeződő modorban, az elfogulatlanságban mutatkozik meg (A busz megáll; Utolsó éjszakád; A temetés után; Gyermekdal stb.), és abban, hogy képes a blues tradicionális formáit eleven tartalommal megtölteni, miközben van hajlama a filozofikus gondolatvezetésre, nagyobb intellektuális kompozíciók megalkotására (Ős). Kántor Péter tehát - változatos formai keretekben - a nyelvvel való természetes bánás mestere.

további képek